Troy polamalu írását tesszük közzé, köszönet a fordításért Németh Zsoltnak.
A Pittsburgh Steeler
Az emberek nehezen hiszik el, hogy az első NFL meccs amit valóban megnéztem, az első NFL mérkőzésem volt. Nem voltam akkora rajongója a felhajtásnak, ami a játékot, az NFL-t, az egyetemi futballt, vagy egyáltalán magát a futballt körülveszi. Játszani a játékot szerettem igazán. Jobban szerettem az edzéseket, mint vasárnaponként játszani. Az edzések a hálaadás napi mérkőzésekre emlékeztettek az általános iskolai barátaim ellen. Az 1v1 ütközetekre az udvarunkon Észak-Kaliforniában idősebb fivérem, Kaio ellen. Kaio olykor elindította az öntözőrendszert, hogy a föld a saras Soldier Field-re emlékeztessen, én voltam Walter Payton, aki átugrott felette, az ellenfél védőn. Utánoztam Sweetnesst (Walter Payton beceneve az NFL-ben – a szerk.), ahogy átugrik a gólvonal felett és a fivérem még magasabbra lökött a levegőben, olyan magasságokba, amiket Dick Lebeau sosem engedett volna. A St. Vincent-i edzőtáborok és a Southside táborok is hasonlóak voltak, vidámak és stresszmentesek.
Amikor először kaptam hívást a 412-es körzetszámról, az első utam egyből az autókereskedésbe vezetett, remélve, hogy vehetek egy Range Rovert. Mivel az ügynököm, Marvin Demoff, elmagyarázta, hogy amennyiben Pittsburghbe megyek, nem érkezhetek meg egy BMW-vel, egy pick up az, amivel meg kell jelennem.
Jobban rávilágít a tudatlanságomra az a történet, amikor az egyik legjobb barátomnak, Aaronnak kellett elmagyaráznia, hogy nem a Three Rivers stadionban, hanem a Heinz Fielden kell játszanom, hogy Jerome Bettis egy jövőbeli Hall of Fame tag és hogy vigyázzak Hines Ward-al, aki a legkeményebb ember az NFL-ben. Ezt tapasztaltam is az első, teljes felszereléses edzésünkön, amikor is settenkedve próbáltam leütközni őt egy futás során, Hines azonban már a lábra segítésem közben a klasszikus mosollyal arcán így szólt, „Valóban nem olyan vagyok, mint bárki más, kétséged se legyen!”
Ezek a srácok, és persze sokan mások is, nem csapattársak voltak számomra, hanem igazi testvérek. Amikor éjszaka mulattunk a velük, úgy éreztem olyan védelmet kapok, mint a titkos szolgálattól. Senki sem mert odajönni hozzám. Mindenki kis öcsköse voltam, védve az összes lehetséges módon.
Az első találkozásom szobatársammal és testvéremmel Ike-al is elég furcsára sikerült. Mondjuk úgy, hogy profi atlétaként, aki elnöki lakosztály-szerű környezetre készült, nem számoltam azzal, hogy a hotelszobába lépéskor Ike teljesen meztelenül csinál felüléseket egy kis, dupla ágyas szobában. Ez az első a rengeteg őrült emlék közül, amit együtt szereztünk. Együtt draftoltak minket, és együtt is fejeztük be pályafutásunk. Ezek a szűkös szállások már előre jelezték, mi várhat majd ránk az elkövetkező 12 évben.
Áldottnak érzem magam, hogy Jerome Bettis melletti öltözőszekrényt használhattam egészen a visszavonulásáig. Valószínűleg így tervezték. Kétlem, hogy bárki jobb személyt akart volna, hogy megtanítsa a játék fortélyaira, mint őt. Az élettapasztalata, valamint a játék ismerete olyan nyelv volt számomra, melyet idősebb testvéreimtől, unokatestvéreimtől és nagybátyjaimtól megszoktam már.
Mike Logan, a kezdő safety első évemben, akit mindenki jóslata szerint majd, mint első körös draft pick leváltok, a teljes tudását átruházta rám a játékról. Olyan alázatosságot mutatott, amelyet egész karrierem során küszködve tudtam csak elsajátítani. Így tesz sok más csapattárs is az érkező újoncokért, habár ezzel negatívan hatva saját, személyes jövőjére.
Joey Porter újonc éveimben kétség kívül a félelmet nem ismerő vezérünk volt. Rettenthetetlen és autentikus, minden tekintetben. Épp egy vonalban helyezkedtem el vele, mikor egy ellenfelünk beszólt neki mérkőzés közben, később aztán Joey egy las vegas-i kaszinóasztalnál oda is lépett hozzá, majd össze is verekedtek. Ismétlem, Las Vegasban, egy kaszinóasztalnál! Joe Greene mentalitására emlékeztet, amikor belé kötnek. Az volt a gondolatmenetem, mikor egy ellenfél fölém állt egy meccsen, ahol épp vesztésre álltunk, „Elveszítem az összes Steelers legenda tiszteletét, ha nem csinálok semmit, ha egy ellenfél fölém áll.” Egyáltalán nem voltam mérges, csak biztosra mentem, hogy kiérdemlem az örökös helyem, hogy képviselhessem a fekete és arany színt. Olyasvalamit, amit egyetlen Steeler sem érdemelhetett volna ki megfelelő megtorlás nélkül. Joey után James Farrior képviselte Jack Ham és Lambert mentalitását. A csendes, nem eszetlen profi. James minden esetben vezetőnk volt, az egész estés részeg "meccseken", off season összejöveteleken és a nyugalom maga, az utolsó 2 perces védekezések során.
A rookie évem elég pocsék volt. Egyetlen egy jelentős játékot sem tudtam csinálni. Emlékszem, az újságok a szezon elején egy első körös bust-nak hívtak. Megfogadtam, hogy a jövőben egyetlen sportcikket sem fogok majd olvasni. Ryan Clark hasonlóan vélekedett Cam Heywardról. Cam azóta, minden kétséget kizáróan továbbvitte a Steeler örökséget. A rookie szezonom utolsó mérkőzése során Mr. Dan Rooney odajött hozzám és azt mondta, „Ne is figyelj arra mit mondanak rólad, szerintem jól teljesítesz.” A reakcióm erre, „Mr. Rooney, továbbra is rosszakat mondanak rólam.” Azután Rooney Papa valami hasonló rosszat mondott nekem a visszavonulásom előtti utolsó mérkőzés után.
Joe Green, kétségkívül a legnagyobb játékos az NFL történetében. Ahogy a mondás tartja, a legjobb játékos a legjobb csapatban, az MVP. Joe Green az NFL történetének legsikeresebb csapatának legjobb játékosa. Minden egyes Super Bowl részese volt, melyeket a Steelers megnyert, egykor játékosként, majd front office ügyvezetőként. Egyszer a scouting részleg egy kutatás során elég izgatott lett egy játékos miatt. Azonban amikor Joe Greene is szemügyre vette, nem vált megfelelővé a reakciója miatt, mikor egy ellenfél felpofozta a játékost. Az idők változtak, azonban, ahogy Tomlin edző gyakran mondja, a színvonal, a színvonal (Standard is standard).
Cowher edző megtanított minket elviselni a szenvedést. Főleg az irányíthatatlan környezeti tényezőktől. Ezek elég gyakran a nedves nyarak, valamint a hideg telek voltak. Az időjárás soha nem volt tényező. Örömünket leltük abban, amikor ellenfél csapatok kényszerítettek minket, hogy viseljük a fekete mezt szezon elején, remélve, hogy a hőség majd kimerít minket. Örömünket leltük a csúszós, saras pályákon ősszel és főleg a csontig hatoló, 0 fok alatti mérkőzésekben késő télen. Ebben éltünk, ebben edzettünk és felelevenítették gyerekkori szenvedélyünket a meccsnapokon.
Ez az örökség száll tovább Joe Greeneről a mostani Cam Haywardra, vagy épp TJ Wattra. Testvérek olyan csoportjára, akik szorosan kötődnek dolgokhoz, mélyebben, mint pénzhez, üzlethez, vagy győzelemhez.
Ahhoz, hogy Steeler légy másokat kell figyelembe venned, mielőtt magad vennéd figyelembe. Meg kell védened testvéredet, olykor önmagától is, támogatást kell nyújtanod akár a saját költségeden is, amikor a fekete és arany páncélt viseled. Biztosra kell menned, hogy senki sem szégyeníti meg, és a legfontosabb, hogy mi magunk sem bánunk becstelenül vele. Az egyik legszebb mondat amit egykori fekete-arany legendáktól hallottam,”Játszhattál volna velünk.”
Amit igazán becsülök a Steelers-ben, az, hogy mélyen legbelül, ez egy család sikere. Sikerünk lényege a kultúra, amely alapvető erényeken alapszik, amelyeket bárki tisztel és méltányol. Alázat, Szenvedély, Ellenálló képesség és Örökség.
Amikor első nap megjelentem a vadiúj Range Roveremben, csak egy Trojan voltam Los Angelesből mielőtt Steelerré váltam, nem hittem volna, hogy Pittsburgh lesz az otthonom. Valójában felhívtam az ügynököm, Marvin Demofft egy draft előtti, pittsburgh-i, rémesen hideg és esős, éjszakai látogatás során, hogy menjen biztosra, én soha többé nem jövök ide. Most azonban, áldottnak érzem magam, hogy a dicsőségek csarnokában lehetek. Egyben ez visszaigazolás is, hogy a harc azért, hogy az előttem játszó játékosok erejéből merítsek, megéri. Köszönet yinznek!
Köszönöm,
Troy Polamalu