1972, AFC Championship
Folytatjuk a Steelers nagy találkozóinak sorát. Vass Ádám újra egy fordítással lepett meg minket a steelers.com-ról.
Még mindig, közel 50 év elteltével is az NFL történetének legnagyszerűbb touchdownja. Az „Immaculate Reception” ötvözött drámát, reményt, vitát, eufóriát, és csalódást. Nem tartott tovább 30 másodpercnél, mégis futballszurkolók generációi számára maradt fenn legendaként. A Pittsburgh Steelers számára az „Immaculate Reception” sorsdöntő jelentőséggel bírt, ez az esemény mindent megváltoztatott. Megváltoztatta egy olyan csapat felfogását, melyet korábban 40 szezonon keresztül csak vereségek értek, és ami még talán ennél is fontosabb, megváltoztatta a játékosok önmagukról alkotott képét. Mindez Chuck Nollt igazolta, mert ez egyszersmind bizonyítéka volt annak, hogy amit ő tanított; az az út, amit ő mutatott, segített nekik győztesekké válni. Az „Immaculate Reception”-nek köszönhetően a Steelers először tudott győzni a rájátszásban, és a puszta tény, hogy megnyertek egy playoff-mérkőzést, olyan események sorozatát indította el, melyek a haldokló franchise-t domináns csapattá emelték. A történelem megmutatta, hogy az „Immaculate Reception” sok mindent jelentett a Steelers franchise számára, 1972 decemberének végén azonban mindenek előtt - pozitív értelemben vett - őrületet váltott ki. Dan Rooney sok mindenre emlékszik abból, milyen volt az öltözőbéli hangulat a mérkőzés után, de leginkább az az emlék él benne, ahogy Chuck Noll kezelte a történteket. „Óriási meccset játszottatok - igazán büszke vagyok rátok!” - mondta Noll a csapatának az Oakland Raiders ellen aratott 13-7-es győzelmet követően, 1972. december 23-án. „Jövő héten újabb nagy mérkőzés vár ránk, úgyhogy ne ünnepeljetek túl sokáig!” A Raiders felett aratott diadalt nem követte trófeaátadás, még mindig futballozni kellett, még volt hátra meccs, amit meg kellett nyerni. Rooney emlékszik rá, hogy a városban kitört óriási ünneplés ellenére Noll csak a munkájával volt elfoglalva, mert tudta, hogy az ellenfél, aki a Steelers és a Super Bowl VII között áll, a veretlen Miami Dolphins. A következő mérkőzés jóval nehezebbnek ígérkezett, mint az Oakland elleni, de mindenki csak a maguk mögött hagyott találkozóval akart foglalkozni, az „Immaculate Reception” miatt. Jóllehet 1972-ben még az internet előtti, rádiós beszélgetések és ESPN nélküli idők voltak, az „Immaculate Reception”-t körülvevő hype nem csökkent. Noll próbálta továbblépésre ösztökélni az embereket, de Harris elkapása és győztes touchdownja maradt a „sláger”. Oaklandben a Raiders vezetőedzője, John Madden folytatta a panaszkodást: „A játékvezetőknek esélyük sem volt másképp ítélni, miután az emberek elözönlötték a pályát.”Jim Kensil, az NFL vezérigazgatója a következő közleményt adta ki arról, miért késlekedtek a „zebrák”, mielőtt Fred Swearingen főbíró touchdownt jelzett volna: „Az umpire, jelen esetben Pat Harder számára nyílik a legjobb rálátás egy ilyen játékra. Brian Burkhöz ment, aki egyetértett vele abban, hogy Tatum és Fuqua egyaránt hozzáért a labdához. A televíziós visszajátszást nem használták fel az ítélkezés során. A játékvezető egész egyszerűen csak egy zavaros helyzetet tisztázott.” Az ügyet azonban még a hivatalos közlemény sem zárta le.A tény viszont az, hogy a Steelers bejutott a főcsoport-döntőbe. Két siker a Raiders-szel szemben, beleértve a playoff-mérkőzést is; önbizalom-növelő győzelem az alapszakaszban a Minnesota és a Kansas City ellen. A Steelers kemény, fizikális csapat volt. És náluk játszott Joe Greene.Roy Blount Jr. író: „Azzal, hogy a Steelers az 1969-es draft során az első körben Greene-t választotta, egy olyan, hat éves program első és legfontosabb elemét fektette le, amely kiemelte őket az örökös sikertelenségből. Ez az elsőség az egyik szempont, ami Greene kiemelkedő szerepét jelzi a csapaton belül; a másik, hogy bárkit fel tudott rázni, akár egy egész csapatot is, ha akart.” A Steelers is hitt ebben, mert Greene akkor mutatta meg magát igazán, amikor a csapat épp a szezon legfontosabb időszakában járt - Houstonban, az Oilers ellen december 10-én.A Steelers a csoportgyőzelemért és az ezzel járó playoff-részvételért harcolt, és tény ugyan, hogy jónéhány nagy győzelmet arattak már a szezonban, de egy vereség az 1-11-es mérleggel álló Oilers ellen mindent tönkretehetett volna.Mindig a kötelező győzelemnek kikiáltott meccseket a legnehezebb megnyerni, és különösen igaz ez a közhely egy olyan csapatra, amely számára ekkora újdonságot jelent a siker. Jóllehet az Oilers egy félresikerült szezon végéhez közeledett, ez egy fontos idegenbeli csoportmérkőzés volt a Steelers számára, olyan meccs, amit a bajnoki címre esélyes csapatok nem szoktak elbukni. De rengeteg volt a sérült… L.C. Greenwood és Sam Davis nem játszhatott. Jon Kolb és Gerry Mullins influenzával küzdött; előbbi kezdhetett, utóbbi csak a harmadik negyedben szállt be. Bruce Van Dyke az első negyedben megsérült, és már nem térhetett vissza a pályára; ugyanígy járt Jim Clark is. Greenwood cseréje, Craig Hanneman is a mérkőzés közben dőlt ki; Dwight White-nak a térde, Steve Furness-nek a bokája sérült meg. Ron Shanklin szintén kidőlt az első játékrészben; Terry Bradshaw-nak pedig a második negyedben kificamodott az egyik ujja, és emiatt kényszerült a pálya szélére.A Steelers-nek hősre volt szüksége, és Joe Greene lépett elő. Egymaga ötször vitte földre az ellenfél irányítóját, blokkolta az Oilers egyik közeli field goal kísérletét; előbb megszerzett egy szabad labdát, majd ő maga kényszerített ki fumble-t, ezek a labdaszerzések pedig egy-egy Roy Gerela-mezőnygólhoz vezettek. A Steelers 9-3-ra nyert, Greene kilenc pontért is felelős volt - hat olyanért, ami a Steelers neve mellé került, háromtól pedig az Oilers-t fosztotta meg. Ezt követően a kohászok az alapszakasz záró fordulójában is megnyerték a meccsüket, az AFC Central első helyén végeztek, majd következett a Divisional Roundban aratott győzelem, és a Steelers ott volt az 1972-es AFC-döntőben. Megérdemelten jutottak el idáig, és Chuck Noll azt akarta, hogy a Miami Dolphins-ra koncentráljanak, ne arra, hogy mi történt vagy épp mi nem történt az előző hétvégén a Raiders ellen. A delfinek veretlenek voltak, és ezt elsősorban hatékonyságuknak és rugalmasságuknak köszönhették. Az 1972-es Miami Dolphins semmiféle hibát nem követett el, nemhogy olyat, ami valamelyik meccsükbe került volna - a támadóegység nem csinált turnovereket, a védelem nem engedett nagy játékokat az ellenfeleknek -, és mindig megtalálta a győzelemhez vezető utat annak ellenére is, hogy kezdő irányítóját, Bob Griese-t lábtörés miatt 10 hétre elvesztette. Akkoriban a főcsoport-döntő helyszíne folyamatosan váltakozott a három divízió között, nem pedig az alapszakaszban elért eredmények döntöttek arról, melyik fél élvezheti a hazai pálya előnyét. 1971-ben az AFC keleti csoportjának delegáltja, a Dolphins játszhatott otthon. 1972-ben az AFC Central volt a soros, így a Three Rivers Stadiumban rendezték a találkozót. A hét elején havazott Pittsburgh-ben, hétvégére azonban december 31-hez képest szokatlanul jóra fordult az időjárás Nyugat-Pennsylvaniában.A Steelers 7-0-s vezetéssel fokozta a szurkolók óriási lelkesedését, de a touchdown nagy árat követelt. Gerry Mullins megszerezte a labdát Terry Bradshaw fumble-je után az end zone-ban, de a csapat egy időre elvesztette a play során agyrázkódást szenvedő irányítóját. Majd a bajok csak fokozódtak, amikor elkezdett megmutatkozni a Steelers tapasztalatlansága. A Dolphins egyik puntjánál a kohászok megzavarodtak, és a labda elrúgása helyett Larry Seiple egy 37 yardos futással alapozta meg az egyenlítő touchdownt (a TD-elkapás a magyar felmenőkkel bíró fullback, Larry Csonka nevéhez fűződik). A Steelers egy mezőnygóllal ismét vezetéshez jutott, ezt követően azonban a kínlódó Earl Morrall helyére beállt Bob Griese, és azonnal egy 52 yardos passzt juttatott el Paul Warfieldhez, előkészítve ezzel Jim Kiick rövidyardos touchdown futását. A Steelers linebackere, Andy Russell magára vállalta a felelősséget a nagy játék miatt: „Tudtam, hogy belülre kellett volna zárnom, mégse tettem.”Más hibákat is követtek el a játékosok. Dwight White lesre mozgott, semmissé téve Jack Ham interceptionjét; Howard Moore blokkolta Roy Gerela field goal kísérletét, hozzájuttatva ezzel a Dolphins-t a megfelelő mezőnypozícióhoz, ami a győztes touchdown eléréséhez kellett; Bradshaw pedig két interceptiont dobott azok után, hogy a Steelers 21-17-re csökkentette hátrányát. A mérkőzés végeredménye is ez maradt. „Túl sok hibát követtünk el, vagy lehet, hogy a nagy játékok száma nem volt elegendő.” - mondta Noll. Russell hozzátette: „Megverhettük volna őket, és azt hiszem, ezt ők is tudják. De az csak egy dolog, hogy megvan benned a potenciál, hogy legyőzd őket, megint más ezt a gyakorlatban véghez vinni.” Dolphins 0 7 7 7 21 Steelers 7 0 3 7 17 at Three Rivers Stadium, Pittsburgh, Pennsylvania Date: 1972. December 31. Game time: 12:30 p.m. EST Game attendance: 50,350 Referee: Ben Dreith TV announcers: NBC (Curt Gowdy and Al DeRogatis) TEAM QTR PLAY PIT 1 Mullins recovered Bradshaw fumble (Gerela kick) MIA 2 Csonka 9 pass from Morrall (Yepremian kick) PIT 3 Gerela 14 FG MIA 3 Kiick 2 run (Yepremian kick) MIA 4 Kiick 3 run (Yepremian kick) PIT 4 Young 12 pass from Bradshaw (Gerela kick) TEAM STATISTICS MIA PIT First Downs 19 13 Third Downs 9-20 (45%) 5-12 (42%) Total Net Yds 314 250 Plays-Avg 65-4.8 46-5.4 Rushing Yds 193 128 Att-Avg 49-3.9 26-4.9 Passing Yds 121 122 Att/Comp/Int 16-10-1 20-10-2 Punts-Avg 4-35.5 4-51.3 Penalties-Yds 2-19 4-30 Fumbles-Lost 0-0 2-0
Írta és fordította: Vass Ádám (vassadi)
Forrás: steelers.com