Vass Ádámtól kaptunk egy kis történelmi visszatekintőt.
1972, AFC Divisional Playoff
Fennállása első 40 szezonjában a Pittsburgh Steelers semmit sem nyert. Nincs bajnoki cím az NFL-ben, majd amikor 1967-ben a liga első ízben szerveződött át két főcsoportossá (melyek egyenként két-két divízióból álltak), a Steelers nem nyert elegendő mérkőzést ahhoz, hogy bejusson a rájátszásba, és esélye legyen a bajnoki címért játszani.
A hivatalos adatok szerint 1947-ben a Steelers és a Philadelphia Eagles összecsapott egy Eastern Division Playoff mérkőzés keretén belül, bár a kohászok 21-0-s vereségével véget érő találkozó korántsem volt nevezhető rájátszás-mérkőzésnek.
De miután az 1970-es szezonban az NFL és az AFL egyesült, a Steelers egy olyan menetelésbe kezdett, melynek köszönhetően a liga történetének egyik legsikeresebb franchise-ává vált. A Steelers NFL-rekordot jelentő hat Super Bowl-diadallal büszkélkedhet - mindent egybevetve a Green Bay a liga csúcstartója 13 NFL bajnoki címmel, közte négy Super Bowl-győzelemmel. A Steelers 1970 óta elért 20 divíziógyőzelme a legtöbb ebben a periódusban, és 25 playoff-részvételükkel ebben a kategóriában másodikak a Dallas mögött.
Az első jelentős változásra 1969-ben, egy januári napon került sor, amikor a Pittsburgh Steelers a tájékoztatón megjelent néhány érdeklődő előtt bemutatta új vezetőedzőjét, Chuck Nollt. A többség szkeptikus volt a döntéssel kapcslatban; a csapat a ligában eltöltött 36 éve alatt mindössze nyolc szezont tudott pozitív mérleggel zárni. Nollnak, aki ezt megelőzően a harmadik Super Bowlban a New York Jets-től vereséget szenvedő Baltimore Colts edzői stábjának tagja volt, feltették a kérdést, miből gondolja, hogy ő lesz az, aki győzelmeket hozhat Pittsburgh-be: „A vereségeknek nem volt közük a földrajzi helyzethez.”
A kinevezése után Noll három évet töltött el azzal, hogy olyan csapatot állítson össze, amellyel bizonyíthatja, hogy jó döntés volt az ő kezébe adni az irányítást. A törlesztés az 1972-es idényben vette kezdetét. A szezon nem indult túl fényesen, a kohászok első négy mérkőzésükből kettőt elveszítettek, ugyanakkor ezeken a találkozókon összesen volt kilenc pont a deficit, és e két meccset Cincinnatiben, illetve Dallas-ban játszotta a csapat. Egyértelműen látszott, hogy ez már nem ugyanaz a Steelers (Same Old Steelers, ahogy Amerikában hívták).
Ezt egy öt mérkőzésen át tartó győzelmi szériával nyomatékosították. Ha ezzel valamennyire fel is hívták magukra a figyelmet, egy Clevelandben elszenvedett 26-24-es vereség után úgy tűnt, minden visszaáll a régi kerékvágásba. De újra bebizonyosodott, hogy már szó sincs bármiféle „Same Old Steelers”-ről, és ezt a következő fordulóban annak a Minnesota Vikings-nek a legyőzésével (23-10) igazolták, amely az azt megelőző három szezonban 35-7-es összmérleget és egy Super Bowl-részvételt mutathatott fel.
A New York Times újságírója, Dave Anderson aznap a következőket írta a Three Rivers Stadium sajtópáholyából: „Úgy tűnik, az időjárás itt már csak ilyen marad az évnek ezen szakaszában. Rendszerint felhős és borús… Art Rooney se változik semmit… De ez a Pittsburgh Steelers más. Hozzászokhattak már a vereséghez, de ma megtalálták a győzelemhez vezető utat a Minnesota Vikings ellen, és ha ugyanezt megteszik a Cleveland Browns ellen is jövő vasárnap, minden bizonnyal megnyerik a csoportjukat, a franchise 40 éves történelme során először. Más NFL-városokban a divíziógyőzelem csak egy lépés a rájátszásba kerüléshez. Itt azonban egy mérföldkő.”
Apropó, a Steelers megverte a Browns-t azon a vasárnapon, és a 30-0-s, elsöprő győzelem NFL-szerte nagy visszhangot váltott ki. Miközben az alapszakasz záró fordulójában, a San Diego ellen aratott 24-2-es sikerrel biztossá tették elsőségüket az AFC Centralban, és így 11-3-as mérleggel zártak, a Raiders vezetőedzője, John Madden mindenkit figyelmeztetett, hogy mostantól a Steelers-t is komolyan kell venni.
A Chuck Noll-éra első playoff-mérkőzésére 1972. december 23-án került sor, a Steelers ellenfele az Oakland Raiders volt. Ez egyben az alapszakasz-nyitány visszavágójaként is szolgált, amit akkor a Steelers tudott megnyerni a most is helyszínül szolgáló Three Rivers Stadiumban. Óriási volt az érdeklődés a mérkőzés iránt, de az NFL-ben akkor is élt az ún. blackout szabály, melynek értelmében a találkozót a város 75 mérföldes körzetén belül nem közvetíthették a tévék.
Emiatt olyan városok, mint Erie, Meadville, Zanesville, vagy Ohio, váltak a Steelers-szurkolók célpontjaivá. Az említett városok moteljeit elözönlötték a Pittsburgh-i drukkerek; buszokat béreltek, hogy Erie-be utazhassanak megnézni a meccset; sőt, Erie lakosai közül sokan pénzdíj ellenében saját otthonukban adtak helyet a Steelers-szurkolóknak, akik látni akarták a mérkőzést, és hajlandóak voltak fizetni a „vendéglátásért”.
Maga az összecsapás szöges ellentéte volt a két csapat alapszakaszbeli találkozójának. Azt a mérkőzést szeptember 17-én játszották, és nagy játékok sorozata után végül a Steelers 34-28-as győzelmével zárult.
Az alapszakasz-meccsen a Pittsburgh linebackere, Henry Davis egy blokkolt punt utáni 5 yardos visszahordás révén szerzett touchdownt; Terry Bradshaw egy 20 és egy 2 yardos QB sneaknek köszönhetően is TD-t ért el; majd a negyedik negyedben 57 yardos touchdown passzal szolgálta ki Ron Shanklint.
A Raiders-nél Ken Stabler volt a kezdő irányító, majd három interception után George Blanda váltotta, helyette pedig később Daryle Lamonica érkezett, akinek a negyedik negyedben előbb egy 24, majd egy 70 yardos átadását váltotta touchdownra Mike Siani.
A playoff-mérkőzés azonban a védelmek csatáját hozta. Pont nélküli első félidő után Roy Gerela mezőnygóljaival jutott 6-0-s előnyhöz a Steelers, miközben a Raiders csak azért küzdött, hogy elérjen néhány first downt. Az alapszakaszban Lamonica ugrott be Stabler helyett, itt azonban felcserélődtek a szerepek. A Steelers négyszer vitte földre Lamonicát, és két interceptiont is dobott, mielőtt Madden Stablerhez fordult volna.
Karrierjének későbbi szakaszában Stabler a pontosságáról vált ismertté, ezen a meccsen azonban más erényeket csillogtatott: az újonc defensive endet, Craig Hannemant lerázva Stabler egy, már elveszettnek vélt játékból futott 30 yardos touchdownt, ami 7-6-os vezetést eredményezett a Raiders számára 1 perc 13 másodperccel a mérkőzés vége előtt.
Ami három játékkal a kickoff után történt - 4&10-es szituációban a Steelers 40 yardos vonalánál -, azt az NFL Films a liga történetének legnagyszerűbb touchdownjává választotta, ugyanakkor Steelers-szurkolók egész generációi számára vált történelmi jelképpé.
4&10-nél Terry Bradshaw elsőszámú célpontja Barry Pearson lett volna, de a snap után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem fog a tervek szerint alakulni. Érezve a nyomást, Bradshaw elmozgott a rárontó védők elől, majd beleállt a dobásba.
Roy Blount Jr. író később egy teljes éven át dolgozott „Three Bricks Shy of a Load” címmel megjelent könyvén, melyben leírta, miként vált a Steelers „szimpatikus vesztesből” bajnoki címre esélyes csapattá. Az „Immaculate Reception”-ről (lefordítva hibátlan elkapás), amit ő maga tévén keresztül látott, pedig a következőket írta: „Frenchy Fuqua és az Oakland védője, a gyilkos szereléseiről elhíresült Jack Tatum felugrottak, az érkező labda azonban lepattant róluk, és eltűnt… egyes csapatok talán vesztesnek születtek…”
Franco Harris feladata a play alatt a blokkolás volt, de miután a dolgok nem a terveknek megfelelően alakultak, és Harris látta, amint Bradshaw dobni készül, elkezdett rohanni. Harris ösztönből cselekedett, egy bajnok ösztönével. Tatum és Fuqua összecsapása után a labda visszapattant a line of scrimmage irányába, egyenesen Harris felé.
Blount Jr.: „A labda ismét megjelent a képernyőn, Harris kezében, aki elkapta, a cipője orránál. Valami biztosan történni fog, hogy ismét meghiúsuljon a Steelers sikere.”
Ez alkalommal nem történt semmi, kivéve azt, hogy Harris átlépte a gólvonalat, megszerezve a sportág történetének leghihetetlenebb győztes touchdownját. És a Steelers-szurkolók, akiket korábban sokan örökveszteseknek tituláltak, most fürödhettek a dicsőségben. Ezek után a karácsonyt el is lehetett felejteni, mert ezzel semmilyen ajándék sem érhetett fel.
Hanneman azt mondta: „Öt másodpercre voltam attól, hogy minden idők legnagyobb barmává váljak.”
A mérkőzés után Fuqua szerényen visszautasította az őt faggató riportereket, ugyanakkor senki sem volt biztos abban, hogy Tatum elsöprő ütése után bármi érdemlegeset is tudott volna mondani. A pályán lévő játékosok közül senki sem volt elfogulatlan, és ha létezik is döntő felvétel a play-ről, az soha nem szerepelt azon videoanyagok között, melyek általánosan elterjedtek erről a mérkőzésről.
Midőn 1972. december 23-án a nap lement Pittsburgh városa felett, sok minden tisztázatlan maradt a touchdownt illetően, amihez a mai napig csak egy száraz adat kapcsolódik az NFL statisztikáiban: ’Harris 60 pass from Bradshaw (Gerela kick)’.
Ami viszont biztos volt azon az estén: a Pittsburgh Steelers a franchise történetében először megnyert egy rájátszás-mérkőzést, és ennek eredményeképpen fogadhatta a szezonban addig még veretlen Miami Dolphins-t, hogy kiharcolja a részvételt a hetedik Super Bowl-ban.
Raiders 0 0 0 7 7
Steelers 0 0 3 10 13
at Three Rivers Stadium, Pittsburgh, Pennsylvania
Date: 1972. December 23.
Game attendance: 50,350
Referee: Fred Swearingen
TV announcers: NBC (Curt Gowdy)
TEAM QTR PLAY
PIT 3 Gerela 18 FG
PIT 4 Gerela 29 FG
OAK 4 Stabler 30 run
PIT 4 Harris 60 pass from Bradshaw (Gerela kick)
TEAM STATISTICS
| OAK PIT |
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=7xMDIcsUMmA[/youtube]
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=07zsdF0ysP0[/youtube]
Írta és Fordította: Vass Ádám (vassadi)
Forrás: steelers.com