Nem úgy alakult ez a találkozó, ahogy vártuk volna. Meglepően sokáig nyitott volt a kérdés, hogy vajon melyik csapat fogja behúzni a W-t. Landry Jones sokak számára számomra is elfogadható teljesítményt nyújtott, még akkor is, ha a végére elfáradt fejben mind ő, mind szerintem az edzői stáb.
Landry Jones meglepő módon elvezette a támadókat a redzone-ig, ahol a Brown felé szálló labdát lehaszálta Malcolm Butler. Az első negyed lényeges része igazából egy nagy Patriots támadás volt, amelynek végén James White egy 19 yardos elkapással zárt. Megemlíteném itt Jarvis Jonest, aki bemutatott Blounton egy jó szerelést, és aki egész meccs alatt szerelt, nyomás alá helyezte Bradyt és megtalálta a réseket a bostoni támadófalon (5 tackle, 1 Forced Fumble és 1 fumble recover)
Az offensünk a második támadást is gyorsan befejezte, egy 3 & out-tal (amiben volt egy érdekes bírói ítélet DHB ellen pass interference miatt), így ismét a Pats jöhetett a saját 20 yardjukon belülről.
Viszont ezt a támadás-sorozatot is végigvitte a Patriots, főleg a nálunk is megfordult Le’veon Bell cimborája, LeGratte Blount szállította a yardokat, aminek egy futott TD lett a vége, így 14-0 volt az állás.
Ezután viszont elindult a támadógépezet. Az offense fal egész meccs alatt jól tartotta a New England védőit, aminek meg is lett az eredménye, rögtön egy sikeres Brown deep passz alapozta meg a támadást. Bell futásokkal közelebb lopózva, végül egy DHB touchdownnal zárkóztunk feljebb, így az állás 14-7-re módosult.
A Pats támadók bénázásának hála gyorsan visszakaptuk a disznóbőrt, ráadásul félpályától indíthattuk a támadásainkat. Úgy tűnt, hogy működik a kitalált szisztéma, Bellnek és Brownnak köszönhetően ismét red zone-ban találtuk magunkat, ahol ismét DHB húzta le Jones passzát, viszont Hubbard bődületes holdingja miatt érvénytelen lett. Egy pontatlan átadás után jöhetett Boswell, aki viszont kihagyta a „ziccert” 42 yardról. A speciális egységek nem zártak ma jó napot egyik oldalon sem. Gostkowski hiába a liga legjobban fizetett rugója, idén nem találja önmagát.
A félidő vége előtt ismét hozzánk került a labda, és ami számomra érthetetlen, az Heyward Bey megmozdulása. 7 éve van a ligában, és nem éri fel azt ésszel, hogy inkább kifutok a pályáról, minthogy visszavágva 3 yardért tovább fusson, viszont ezáltal az óra nem áll meg, és pörög tovább.
A lényegen nem változtatott, 32 yardról Boswell már bevágta, így 14-10-es állással mentek a felek félidőre.
A második félidő jól indult Jarvis Jones vezérletével nyomás alatt tartottuk Bradyt, akik gyorsan vissza is ülhettek a kispadra.
Viszont itt valami megváltozott a támadókban. Számomra elég egysíkú, Bell központú lett (21/81 futott és 10/68 elkapott yard). A defense pedig nyelte a futott yardokat, a passzolt yardokat (lásd Gronk TD). Így Heyward nélkül a Run Defensünk elég harmatosnak tűnt, amibe Shazier se tudott érdemlegeset belerakni, hiába tért vissza.
A 4. negyedben Brown összeszedett egy kisebb sérülést, amiből aztán visszatért, így remélhetjük, hogy nincs komoly baj.
A vége 27-16 lett a New England javára.
Ezt a Patset meg lehetett volna fogni, viszont kicsit több koncentráció kellett volna támadó oldalon, és sokkal több védő oldalon.
Nem szeretem a MI LETT VOLNA HA kezdetű dolgokat (mi lett volna ha Ben itt van, ha Heyward, ha a DeWill stb.), mivel a dolgokon nem változtat. A playcalling, a stratégia erre a csapatra lett rászabva, most ennyi volt benne. Bíznunk kell abban, hogy a sérültjeink minél hamarabb felépülnek, és a csoportot megnyerve januárban vághassunk vissza a Patriotsnak, teljes kerettel. Úgy gondolom, hogy akkor minden esélyünk meglesz arra, hogy behúzzuk a meccset. A bye week tökéletes időpontban jön, ha Ben és Heyward nem épülnének fel addig, akkor is rendesen fel tudunk készülni egy az elmúlt évekhez képest gyengébb Ravens ellen.
Fejlődnünk kell, van még hova, de pánikra semmi ok, az igazi football decemberben kezdődik! ;)